|
|
|
Történeti mondák Désfalváról |
|
|
***** |
|
|
|
Désfalva Maros megyében, a Balázsfalva-Parajd-i vasút mentén, Dicsőszentmártontól ÉK-re, 15 km-re fekszik. Községközpontja Mikefalva. Ama magyarok lakta 40 falu egyike, melyet a néprajzi irodalom a küküllői tájegységben Vízmellék néven ismer.1 Az 1992. évi népszámlálás 1359 lakost talált. Ebből magyar: 752, román: 142, cigány: 464. A magyarok közül 347-en unitáriusok, 383-an reformátusok.2 A románok és a cigányok egy része görögkeleti vallású. Az utóbbiak többi része Jehova tanúja lett. Az unitárius egyházközség eredete a reformáció korára nyúlik vissza. A reformátusoknak a XIX. században még csak lévitájuk volt. A második világháború után szerveződtek önálló egyházközséggé. A románokról 1721-ből van az első értesülésünk.3 Az unitárius egyházközség a Maros-Küküllő-i Egyházkörhöz, a református egyházközség a Küküllő-i Egyházmegyéhez tartozik.
Társadalmilag annak idején jobbágyok, majd gazdák, vagy a földbirtokosoknál cselédek és részesművelők voltak. Szalmatetős házaik az uraságaik telkei körül épültek. A templomban is a földesúr padja előtt volt cselédjének, illetve jobbágyának padja.4 Ma már szép modern, világos ablakú házakban laknak. A termelőszövetkezet megalakulása után a férfiak egy része kétéltű lett. A dicsőszentmártoni gyárakba munkásként ingázott. Szabadidejében az asszonyokra kirótt tsz. munkában segített. Ma nyugdíjasként saját földjén gazdálkodik. Az ingázás nem ürítette ki a falut. Habár a fiatal házasok közül egynéhányan el is távoztak, de azért életképes falu maradt. A két világháború között sok román fiatal felsőbb iskolát végzett. A magyarok közül ebben az időben csak a tisztviselők - lelkész, tanító, jegyző stb. - gyermekei, valamint a földbirtokosok ifjai tanulhattak. A magyar parasztokból csak a második világháború után léptek értelmiségi pályára. Az 1997/1998-as tanévben a falu 8 osztályos általános iskolájában 213 gyermek tanul, ebből magyar nyelven 62 tanuló.5 A falu neve személynév eredetű. Első említése 1276-ból való. Tárgyam szempontjából fontos, hogy az egykor elpusztult faluval, Hagymással együtt említik, de ezt még korábbról, 1270-ből. Györffy György szerint, kitől a fenti adatok származnak, Désfalva korábbi neve Hagymás lehetett. Ennek területén alakult ki a birtokosáról: Désről elnevezett falu. Az 1301-es határjárásból kiderül, hogy: „Hagymás a mai Hagymás patak alsó völgyében terült el, mely ma Désfalvához tartozik.” Györffy idéz Pesty Frigyes gyűjtéséből: „A községnek „falu hellye” nevezetű dűlőjén valamikor egy falu lett volna Hagymás-telke néven, ahol ered a Hagymás patak is”.6 Györffy térképén külön tünteti fel Désfalvát és külön Hagymást. Csánki Dezső Désfalváról megállapítja, hogy: „1366-ban és 1517-ben egy része kétségkívül Hagymás nevet is viselt.”7 Szabó T. Attilánál 1687-ben a Faluhely és Hagymás, mint Désfalvához tartozó szántóterületű helynév szerepel.8 Mindezek bizonyítják, hogy Désfalva mai határában egykor létezett egy Hagymás nevű falu, mely az idők folyamán elpusztulhatott. Ennek emlékét őrzi a Faluhely nevű helynév.
Az írott történelem száraz adatai nem beszélnek Hagymás pusztulásának okáról. Azt az íratlan történelem, a désfalviak hagyományában megőrzött Faluhely mondája magyarázza meg. ***** Kezdeményezésemre - a Magyar Néprajzi Társaság 1995-ös pályázati felhívása alapján - a désfalvi általános iskola és a dicsőszentmártoni gimnázium magyar szakos tanárai megbízták növendékeiket, hogy írják le, mit hallottak nagyszüleiktől, szüleiktől falujuk eredetéről. Hat értelmes válasz nyomán, 21 adatközlő mozaikjából a következő monda alakult ki. Désfalvától a Grujon leereszkedve, a Revetken dűlővel szemben, a csávási határt elválasztó domb alatt van a Faluhely nevű határrész. Azért nevezik így, mert a monda szerint néhány ezer évvel ezelőtt itt egy falu terült el. Hagymásnak, Hagymástelkének hívták. Mellette folyt a Hagymás pataka, amit ma Árokköz, Árokfő patakjának hívnak. A tatárjárás idején történt. A közelben öldöklő tatárok, a környék elpusztítása után erre a falura is rátörtek. A Csávás felöli dombon jöttek le. Ezt a helyet ma is Tatárösvénynek nevezik.
Akkora tatárok voltak, hogy az egyik a dombon ülve a lábát a patakban mosta. Ezt a helyet ma is Tatárlábnak nevezik. „Jól láccik a mái napig is a nyama. Térgyekalácsa, minden kicsi hajlata, sarka, még a lábujjkák is megvannak. Le lehetne fényképezni a jelen pillanatban is. Azt ne mandja senki, hogy az nem emberláb.” Igaz van ennél reálisabb közlés is: „egy kevés idő múlva, ott a domb egy tíz méteres helyen megcsúszott lefelé, olyan alakban, mint egy láb, amit Tatárlábnak neveznek.”
A nép hallotta, hogy a környéken garázdálkodnak a tatárok. Az emberek félelmükben a templomba menekültek. Élt a faluban egy néma, mások szerint sánta, van akinél néma is, sánta is, nyomorék leány. Ő vette észre, hogy jönnek a tatárok. Szaladt az ajtóhoz hírt adni a népnek. Dörömbölt az ajtón, hogy engedjék be. A nép ezt nem akarta. Csoda történt, a néma leány megszólalt. Az egyik variáns szerint megátkozta a falut, bosszúból, hogy süllyedjen el, ha őt nem engedték be. A másik változat szerint beszólt a templomba: „emberek imádkazzunk, me né, jünnek az emberevő, kutyafejű tatárak. Akkó neki fagtak papastó együtt imádkazni. Arra kérték a jó Istent, hogy mincsább a tatárak kezére kerüjenek süllyessze el őket. A kérés tejesült, a falu népestő, templamastó együtt esüllyedt, csak a tarany maradt künn.” A csávási variáns szerint a templom helyén csak mocsaras hely maradt. A leány fehér hattyúvá változott. Szárnyát csattogtatva nézett körül. Figyelte az új tájat. A désfalvi változat szerint a falu s a templom helyén szántóföld, legelő, s három feneketlen tó keletkezett. „Még jelen pillanatba is meg lehet látni, hagy att nem gyavúlt bé a főd. Nagy mértékbe fajt ki, ömlött ki belőle a fekete macsár. Járni nem lehetett att, me ha közél ment valami, ement - pânăn lume - 9 a főd fenekéig, az alvilágba.” „Aztán alyan sós vize vót mindég. Mentek kereken az állatak, mind nyalagatták, de közél nem mehettek, me aztán ha bémentek, elfenekettek.” „Mika gyermekek vótunk jártunk ada a tehenyekke, megkaptuk aztat, hogy att bugyburékalt, valami alyan hamuszínű, zavargó sárlé. Bényamtunk egy batat, lássuk mi az att? Há még kidabta a batat. Este mandam édesanyámnak: né, hagy jártunk. Aszangya: az még mindig annak a jele, hagy att vót a falu, att süllyedett el. Úgy nevezik, hagy Feneketlen tó.” „Műk gyermekekül kíváncsiak vótunk, milyen mély lehet a Feneketlen tó. Bunkas batat dabtunk bé, hagy jabban elmerüjen. El is merült, de egy kicsi idő múlva a tó vize kidabta. Vékany ákácfa karókat hántattunk meg. A háncsalékkal összökötöttük őket, vót vaj háramszáz méter. Benyamtuk őket a tóba, elsüllyedtek. Ecce csak a tó kezdte kidabni őket. Mind a fejünk felett keringtek, s a patak túlsó partjára estek le.” „A régi örögök azt is beszélték, hogy amikó minden lecsendesedett, a tatár leány ement sétálni. Meglátta, hagy ezek a mastani népek kezdtek má szántani, mindenki két kicsi állatjáva, amije vót, ökör, vaj másféle anyatehénnye. Csudálkazatt, milyen bagarak lehetnek ezek? Felvette a ruhájába ekéstő, mindenestő, s felvitte az édesapjáhaz. Asszangya az apja: vidd vissza fijam, má ezután az efféle fajta emberek fagnak a főden uralkadni.” „A Feneketlen tó szélét üdővel pipirig és nád nőtte bé. A romány pásztar att legeltette a disznyócsardát. Kacája malacazni készült, a Feneketlen tó szélibő kitúrta a harangat, s belé malacazatt, kilencet. A romány pásztart Csernyának hívták.” „Száz évve ezelőtt egy embernek eltűnt a kacája. Nyihány évre rá megtalálták a kacát nyihány malacáva, s egy értékes kinccse. Ez egy harang volt... Ezt a harangat fe akarták tenni az unitárus templam tarnyára. Nem tehették, me alyan nehéz vót, hagy lehúzta vóna a tarnyat. Ezért Marosvásárhelyre vitték. Att még ma is létezik a Vártemplam tarnyán.” „Mitő s mitő nem, a harang künn maradt, s a kaca belé malacazatt. Tizenegy malac vót benne.” A vadász felesége így mondta: „a Feneketlen tó kidabta a harangat s egy vaddisznyó belé malacazatt.” „Akkara harang vót, hagy hat ember alig bírta. Először a romány templamba akarták feltenni, mivel romány ember találta meg. Ennek csak haranglábja vót, nem bírta vóna meg. Az unitárus templam tarnyáhaz vitték. Az akkari teknikusak ide se ajálatták a véghetetlen nagy súly miatt. Felvitték Vásárhelyre, a nagy vártemplam tarnyába szerelték fel. Ez mái napig is att harangaznak vele.” „Háram ember húzza aztat. Hangja még a csergedi tetőre is elhallatszik. Pedig ez Vásárhelytől huszanöt kilométerre van. Vásárhelyrő adtak egy más harangat. Az unitárus templamba szerelték fel. Att ma is ez szól.” „A prezsbitérium meghatárazta, hagy annak a romány embernek, ki a harangat megtalálta, s az ő gyermekeinek, s az egész nemzetjének, mikó meghalnak, az unitárusak ingyen harangazzanak.” ***** |
|
|
Az elmondottak fedik Ferenczi Imre idézetét: „a monda, az ősi (nép) költészet elbeszélő műfaja: valamely történelmi eseményhez, személyhez, vagy valamely helyhez fűződő, szájhagyomány útján terjedő, prózai, illetve verses elbeszélés, amely a valószerű elemeket mesés, vagy csodás elemekkel vegyíti.”10 A Dobos Ilona beosztását követve:11 ez a történelmi mondatípusba tartozó, helyi névmagyarázó monda, a török-tatár mondakörhöz kapcsolódva: - Történelmi, mert lezajlott eseményhez, a tatárjáráshoz fűződik. - Helyi, mert egy adott földrajzi helyhez: Désfalvához kapcsolódik. - Névmagyarázó, mert a Faluhely nevének keletkezését mondja el. Ez a monda is csodás elemekkel vegyül: a tatár óriás lábnyoma, a szántó-vetőket bogaraknak, játékszernek tekintő leány. A néma lány megszólal, a falu elsüllyed. A mese jóvátétele, is beleszövődik a mondába. A falu népe templomostól elsüllyed, de a kirekesztett lány hattyúvá változva megmarad. Ebben a mondában sincsen időérzék és logikai összefüggés: „több ezer éve történt.” „A koca száz éve tűnt el, s rá néhány évre kapták meg malacaival”. A tatárjárásba vegyül az óriások léte. A helyszíni videofelvétel alkalmával rákérdeztem, hogy lehetett: a dombon ülő tatár lábát a patakban mosta, holott az, a Tatárlábtól egy jó kilométerre van? A válasz: „az nem tatárnak, hanem tulajdonképpen egy óriásnak a lábnyoma. A tatárok kicsi emberek voltak. Az óriások pedig olyan emberfajták, hogy jobb lábukkal az egyik, bal lábukkal a másik helyen állottak”. Itt is, ha kisebb terjedelemben, de megvan a másik lábának a nyoma is.
Mindezek mellett ennek a mondának is meg van a történeti magja. Az eltűnt falu neve, az írott emlékekben is Hagymás, Hagymástelke, az íratlanban is az. A désfalvi hagyományt a csávási adatok is megerősítik: „Évszázadokkal ezelőtt falunk mellett a dombok között, létezett még egy falucska, melynek Hagymástelke volt a neve”. Nagy László ny. református lelkész, a Csávási emlékkönyvben így ír: „... a tatárok ... a falunk és Désfalva között elterülő völgyben fekvő Hagymás nevű falut is teljesen megsemmisítették.”12 A Faluhely megjelölés a mikefalvi Polgármesteri Hivatal helyrajzában is szerepel. A monda így bizonyít: „... az valóságas igaz, hagy itt lakás vót. Ha ne lett vóna, hunnét ... tégla, ez, vaj az? De az létezett, meg van a jele: a feneketlen tó...” „Att láccatak mindenek. Kaptunk cseréppipákat, hagy szivaraztak att. A hegybe vótak borpincék. Azt is felfedezték a régi vének, kaptak bort.” Az elsüllyedés időpontjára csak feltételezéseink vannak. A mondában a tatárjárást említik. De melyiket? Az első, az 1241-es nagy dúlás nem jöhet számításba, mert Hagymás, az ismertetett történelmi adatok szerint akkor még létezett. Mint helynév, csak 1687-ben szerepel, Nagy László említett könyvében az 1658-as tatárjárást említi.13 Ez a helyi monda is sok vándormotívumot tartalmaz. A leány szerepe, a feneketlen tóba süllyedt falu és templom, a harangot kitúró állat, a magyar és az európai néprajzban jól ismertek. A monda általános történeti magját megtalálhatjuk, de a harang esetében ez nem sikerül. Az unitárius egyházközség levéltárát átlapozva, e tárgyban a következőket tudtam meg:14 - Az unitárius templomhoz 1851-ben épült torony, addig itt is csak harangláb létezett. - A kisebbik harangot 1856-ban szerelték fel. Honnan került? Nincs rá adat. Ezt a harangot 1915-ben hadi célra elvitték. Hova került? Nem tudjuk. Átvételi jegyzőkönyv nem maradt az egyházközség levéltárában. - 1924-ben egy kolozsvári cégtől új harangot rendelnek. Ezt nem találják jónak, kétszer kicserélik. Az egyiket a helybeli református egyházközség veszi át, a másikat visszaküldik a cégnek. Az innen kapott új harangot 1924 októberében szentelik fel. Ez szól ma is a naggyal együtt. - A nagy harang történetéről nincs adat.
A harangot megtaláló román ember leszármazottainak való ingyen harangozásról sincsen írásbeli adat. A szájhagyomány két variánsra oszlik: - Bódi András, harangozókorában a Csernya Alexa családtagjaink minden halálesetkor ingyen harangozott, mert a harangot az ő ősük találta meg. - Utóda, Bódi György azért harangozott a család tagjainak, mert Alexa az új harang beszerzéséhez hozzájárult. Az 1862. november 28-án tartott megyegyűlés határozata: „a harangozás díja az idegeneknek kivétel nélkül 50 kr.-ban állapítatott meg”. Ezt a törvényt a későbbi harangozófogadási jegyzőkönyvek is megerősítik.15 Román családnak harangoztatásért, illetve harang beszerzési adományáról a következő bejegyzések tanúskodnak: - „1913 - Bódi István (Györgyé): Amerikában gyűjtött a templom javára 73 koronát, mely összegből Morár József (Szîvuj) 30 koronát adott azon kéréssel, hogy ha itthon maradt családtagjai közül valamelyik elhal, vagy ő Amerikában elhalna, az egyházközség harangoztasson.”16 - „1925 Suska Péter g. kath. vallású désfalvi lakos harangalapra adományozott, márc. hó 15-én...50 leut”.17 A haranggal kapcsolatos mondabeli hagyomány és írásbeli feljegyzések tehát nem fedik egymást. Együtt jelentkezik azonban a magyart anyanyelvi szinten beszélő, volt segédjegyző, a 90 éves román Lazăr Iustin tudatában: „a pásztor által megtalált, és az unitáriusoknak adományozott harangot a háborúban elvitték.” ***** A désfalvi szájhagyomány történeti személyiség emlékét is őrzi, mint a Rózsa Sándorét. Tamási Andrásné Séra Irmától jegyezte le unokája: „Nagyanyám 1983-ban 89 éves korában halt meg. Ő magyarázta, mi történt az ő édesanyjával, mikor Járai úréknál szolgált. Ebédet kellett vigyen a mezőn dolgozó béreseknek. A „Hendér útján” találkozott Rózsa Sándorral. Úgy megijedt tőle, hogy még az ételt is elszalasztotta, és még emellett valami pálcikákat is, amiket később összeszedtek. Rózsa Sándor ere felfigyelt, s megkérdezte: mik azok? Ő azt felelte annyi pálcika van, ahány felé kell ossza az ételt a béreseknek. Ezzel szelíden megsimogatta, s azt mondta neki, senkinek el ne mondja, hogy vele találkozott. Ha még véletlenül találkoznak tőle meg ne ijedjen. Rózsa Sándort a csendőrök sokat üldözték. Ezért egy nagyon érdekes dolgot csinált - lova lábára a patkókat fordítva vasaltatta fel.” Désfalván Rózsa Sándornak követője akadt. Boldog Feriről igaz történeteket beszélnek, akik ismerték. Szegény árva fiúból lett rablóvezér az 1950-es években. Bandájával a környező erdőkben tanyázott. A róla szóló történetek már kezdik magukba ötvözni a betyár jellemvonásokat. Ismerősöket és szegény embert nem engedett bántani. Az üldözötteket védelmébe vette. A börtönből megszökött, hogy az ott raboskodó kulákokról a családnak hírt vigyen. Adorjáni Rudolf Károly, nyugalmazott unitárius lelkész, Dicsőszentmárton Fotók: Molnár Mihály, 2008 április 23
Adatközlők: Antal Áron (sz. 1929), Antal Áronné Kiss Anna (sz. 1930), Antal Miklós (sz. 1920), Bódi András (sz. 1926), Bódi György (sz. 1926), Bódi Imre (sz. 1930), Fodor János (sz. 1932), Illyés Ferenc (sz. 1924), Kiss István (sz. 1919), Kiss Istvánné Kiss Ilona (sz. 1923), Lazăr Iustin (sz. 1907), Molnár Ferenc (?), Molnár János (sz. 1940), Osvátné Dézsi Mária (sz. 1921), Pálosi Ferenc (sz. 1917), Séra Jánosné Béres Ella (sz. 1930), Séra Gábor (sz. 1929), Tamási Andrásné Séra Irma (sz. 1933), Szilágyi Sándorné Bódi Irma (sz. 1932), Szilágyi Sándor (sz. 1919), Szekeres Jánosné Filep Matild (sz. 1910). Gyűjtők: Adorjáni Rudolf Károly (sz. 1922), Csiszár Elemér (sz. 1984), Csügg Gyöngyike-Magdolna (sz. 1983), Kiss István (sz. 1983), Magyari Mihály (sz. 1984), Pálosi Árpád Zsolt (sz. 1981), Szilágyi Anna-Rózsika (sz. 1983). ***** 1 Kósa László: Vízmellék, Magyar Néprajzi Lexikon 3. Bp. 1980. 367. old. 2 Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája (1850-1992) 3 Simén Domokos: Templomi ülésrend Désfalván a 18. század elején, In.: Vallási néprajz 6. Debrecen. 1994. 161-170. old. 4 Ugyanott 5 A Kárpát-medence magyar oktatási és tudományos intézményeinek adatbázisa. 6 Györffy György: Az Árpádkori Magyarország történeti földrajza. III. Bp. 1987. 553. old. 7 Csánki Dezső : Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. Bp. 1913. V. 874. old. 8 Szabó T. Attila: Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. III. Bukarest. 1982. 672. old. 9 Pânăn lume - (román) míg a világ 10Ferenczi Imre: Mondatterminológiák és műfaj kritériumok, In.: Néprajz és Nyelvtudomány. X. Szeged. 1966. 13. old. 11 Dömötör Tekla - Katona Imre - Ortutay Gyula - Voigt Vilmos: Monda, In.: A magyar folklór. Bp. 1979. 6. fejezet. 12 Nagy László : Fiaim csak énekeljetek... Csávási Emlékkönyv. A Csávási Református Egyházközség kiadása. 1995. 13 Ugyanott 14 A Désfalvi Unitár Egyházközség Jegyzőkönyve. - 1860-1937. 331., 333., 338., 385., 388., 393-397., 398-407. old. 15 Ugyanott 202., 527. old. 16 A Désfalvi Unitaria Szent Egyház javára tett kegyes adományozások 1877-1978. 15-16. old. 17 Ugyanott 32. old. |
|
***** |
|
|
Megjelent a Honismeret folyóirat 25. évf. 6. sz. / 1997 / 21-25 oldalán |
|
|
***** |
|
|
|
|
| "A tudatlanság nem mentség!" *** © Minden jog fenntartva desfalva.ro | |
