A désfalvi unitárius egyházközség monográfiája
A település nevének eredete
A legtöbb embert nagyon érdekli lakhelyének, falujának neve. Tudni szeretné, mi lehet a név eredete, mi volt a névadás módja, mikori a falunév első írásos előfordulása, milyen régi a falu. A tájat, a táj tagolódását a Görgényi havasokból eredő és a marosba ömlő folyó, a Küküllő ennek két ága, a Kis és Nagy-Küküllő határozza meg.
Fluvios Kykullu bolgár – török eredetű szó, a névadók az avarok lehettek, jelentése: kökényes. A Codex Cumanicusban is előfordul a „kökény” jelentésű „kükel” és ehhez a tőhöz járult a szintén török melléknévképző.
A hely azé, aki megnevezi. Azé a népcsoporté, mely nevet ad annak a településnek, ahol mindennapi életét éli, s nevet ad a település környezetében fekvő határnak, a határ részeinek, mert tájékozódni kíván. A honfoglaló magyarság több esetben is átvette az akkor itt talált gyér lakosságtól a hallott földrajzi neveket.
Azt, hogy Désfalva a Dés személynévből keletkezett magyar névadással van dolgunk. Ezt mutatja a birtokosokra utaló Kis-Küküllő menti település neve is. Az első írásos emlék 1276-ban „Hegmas a1. nom. Desfalva”. Eredeti neve Hagymás lehetett s ennek területén alakult ki birtokosáról Désről nevezett Désfalva. „1278-ban Nagy / Magnus / Albert fiai Moyus! Comes János és Acus! vásárolt Dicsőszentmárton-i birtokukat 50 márkáért eladták serviensüknek Des fivérének Pálnak”. 1372 V. István és I. Károly oklevelét említik: „Hagymás más néven Désfalva” birtokot illetően. 1301-ben Dés fiai Miklós és Pázmány, Hagymást és Désfalvát cserébe adták Kán László vajdának, s határát beíratták.
A szájhagyomány – monda szerint eredetileg a falu a mostani településtől mint egy 2 kilométerre levő mostani megnevezése szerint: „Faluhely”-ben volt. Az első tatárjárás 1241-1242 idején a falu lakossága elmenekült a mostani falu helyére. Az ott maradt település mindenestől elsüllyedt. Később új falu itt e helyen, a mai néven keletkezett. Az eltemetett templom harangjai közül egyik felszínre jött, s a pásztor az unitárius egyháznak adományozta.
A település lakossága
„Lakóinak összes létszáma – írja Sándor Gergely 1879 márciusában – kik nem csak nemzetiségre, hanem hitelvre nézve is különböznek – 712, legtöbben vannak görög katolikusok, számuk 322, az unitáriusoké 244, az evangélikus református vallásúaké 120, a római katolikus 20, mózes vallású van 9.”
1974 októberében Lőrinczy Gergely feljegyzése szerint a lakosság felekezetekre a következő: unitárius 393, református 320, ortodox 180.
A 2000. évben a falu lakosságának összetétele a következő: unitárius 326, református 370, római katolikus 5, ortodox 110, valamint kb. 500 cigány, kik ortodox, baptista valamint más neóprotestáns felekezetekhez tartózóknak vallják magukat.
Az egyházközség történeti áttekintése
A désfalvi unitárius egyházközség megalakulásának pontos idejét nem tudjuk megállapítani, ugyanis semmiféle feljegyzés nem áll rendelkezésünkre. Feltehető, hogy már a 17. század elején létezett az unitárius egyházközség. Erről tanúskodik egy keresztelő pohár, amelyen olvasható az 1632. év.
A feltételezések alapján az unitárius hitet követő és Désfalván lakó Belényesi Mihályé volt, amelyet később 1710-ben hasonnevű fia vagy unokája adta az egyháznak. Ezt a poharat a kommunista diktatúra éveiben az ország Történeti Múzeumában „őrizték”, s az 1989-es változás után az egyházközség visszakapta tulajdonába. Egy sírkő, mely itt van a templom melletti cinteremben és rajta olvasható volt id. Sándor Gergely idejében az 1692-es évszám, szintén arról tesz bizonyságot, hogy az egyházközség a 17. század elején létezett. Ma már ez a bejegyzés nem látható a sírköven. Ezek alapján mondhatjuk, hogy a désfalvi unitárius egyházközségnek 400 éves múltja van.
Egy régi könyvből kikerült papírlapon a következő feljegyzés található: „Szilágycsehi Pál désfalvi pap jelen volt a főconsistoriumban 1601 jan. 26.” /Lásd Prot. P. Cons 1587-1606, 260 1/.
Az egyházközség kegyszerei is arról tanúskodnak, hogy a 18. század elején egy szervezett erős unitárius egyházközség létezett. Ma is használatban van két úrvacsorai kehely, az egyiket Désfalvi Simon Mihály Egyházunk első Főgondnoka adományozta 1709-ben, a másik 1715-ből ezzel a felirattal: G. M. S. de Desfalva. Jármi Susanna egy úrvacsorai pohár ás tál 1746-ból. Birtokunkban van egy egyházközségi jegyzőkönyv 1752-ből, ón kannák és tányérok 1771-ből, valamint Belényesi N. Susanna, Énlaki Sala Eleknő adománya: egy úrvacsorai tál 1855-ből.
A templom építéséről sem tudunk pontosat. Az 1816-ban többek által készített Conscriptionban található egy érdekes feljegyzés: „Tudjuk bizonyosan, hogy itt Désfalván vadnak, unitáriusok, kiknek vagyon egy kőből épült zsindelyfedelű templomjok a falu napnyugati részén s mellette egy zsindelyfedelű fából, jómóddal épült harangláb, melyben két harangok vadnak egy nagyobb és egy kisebb, a körülötte levő cinterem deszkakerttel van bekerítve”. Kár, hogy e helyen a régi templom építési éve nincs feljegyezve, valószínűleg első templomuk lehetett az itt lakó unitáriusoknak. Az 1830-as évek elején a templom már annyira roskadozott volt, hogy a vizsgálószék annak szükségképpeni megújítását évről-évre sürgette. A sürgetést pár év múlva fényes eredmény követte, mert az 1834. évben felvett vizsgálati jegyzőkönyv ezt jegyzi fel: „A templom jó ízléssel egészen megújíttatott, az új torony is a templom kőfaláig felépítetett”. E sorok igazolják, hogy a jelenlegi templom 1834-ben csak megújítatott, oly formán, hogy a régi templom három fala egészen lebontatott, az északnak eső pedig csak emeltetvén, egyik oldalát teszi a mai templomnak. A torony is 1834-ben épült a templommal egyszerre, de csak 22 évvel később 1856-ban fejeztetett be, amint ezt az 1856-ban felvett vizsgálati jegyzőkönyv megjegyzi: „a sok ideig félben állott torony ez évben felemeltetett, beszarvaztatott, és cserépfedéllel befedetett”.
Kik voltak az építői, alapítói a templomnak? Az esperesi vizsgálószékből kivehetőleg nem egy névvel találkozunk, akiknek áldozatkézségéből nemcsak a templom, az iskola, a papilak épült, hanem karban is tartották és a belső emberek javadalmazásai is jórészt a buzgó családok áldozatkészségéből került ki: a Jármi, a Pataki, a Szentkirályi, a Salai, a Derzsi, a Járai, a Musnai család és még mások nevével találkozunk. Az 1856-ban felvett esperesi vizsgálószéki jegyzőkönyv a következő néhány sorral zárul: „Ki nem fáradva a désfalvi eklézsia buzgó tagjai a toronyépítésben, az iskolaház kiegészítésére és bevégzésére újabb áldozatkézséggel járultak. Boldog az anyaszentegyház melynek ily lelkes tagjai vannak, mellyel csak Désfalva dicsekedhetik”.
A templom és torony nagyobb építési átváltozáson nem ment át. Javítási munkálatokat bizonyára sokszor végeztek. Említés van téve, hogy 1871-ben Jármi Dánielné úrasszony saját költségén rendbe tette a templomot. 1946-ban végzett javítás alkalmával a templom festett plafonját stakaturozták. Az 1956-ban eszközölt javításkor a templom bejáratot, a porticust építették újjá. Nagyobb méretű javítást 1974-ben végeztek a tornyon, amikor bádoggal lefedték és villámhárítóval ellátták. A templom és a torony a falu legszebb helyén, egy magaslaton van elhelyezve kelet-nyugat irányban. Keleti része félköríves, nyugati részén egybeépített a toronnyal.
Szükségesnek tartom megemlíteni a templomban a szószék koronát és az öt változattal rendelkező orgonát, amelyeket 1840-ben adományozta az egyházközségnek a Jármi család.
A templomnak két harangja van egy nagyobb és egy kisebb, 1924-ben az Aradon működő Hönig-féle harangöntődében készültek. Id. Sándor Gergely, aki az egyházközség lelkésze volt 1876-1887 között, említést tesz arról, hogy a múlt században is volt két harang rajtuk semmiféle évszám nem volt tátható. Ezek a harangok az első világháború áldozatai lettek. Id. Sándor Gergely 1879 márciusában „a déésfalvi unitária eklézsia történeti leírásában” a következőt jegyzi meg: „Harangja az egyháznak kettő van, egy nagyobb és egy kisebb s eléggé összehangzók. Rajtuk semmi kép sem évszám nem látható. Az emberek ma is a következő meseszerű történetét beszélik egyik harangnak. – A tatárjáráskor a falu minden épületével együtt elsüllyedt. Nagy későre új falu más helyen, de a mai néven keletkezett. Az eltemetett harangokból is egyik felszínre jött s reá úgy találtak, hogy egy sertés beléje malacozott. A meglelt harangot aztán az unitária eklézsiának ajándékozták azon kikötéssel, hogy az azt megtaláló sertéspásztor családjából minden elhalt személynek díj nélkül harangozzanak”. E család utolsó leszármazottja 1998-ban halt meg, s a fentiek alapján a meghalt nőnek a mostani unitárius harangok díjmentesen szólaltak meg.
Temetkezési helyül régebb a templomkörüli cinterem szolgált, ahol még most is látható három sírhely, semmiféle felírat nem olvasható már rajtuk. Már az 1816-ban írt Conscriptio-ban említés van téve arról, hogy a több valláson levő falu lakosai közösen temetkeznek a „Krutsa” tető nevű helyen, a falun kívül, mely bekerítetlen és egy nagy darab hegy és oldal. Ma is ez a hegyoldal a közös temető, mely bekerítetlen, így a gondozás, rendtartás sok gondot okoz.
A désfalvi egyházközség abban a szerencsés helyzetben volt, hogy mindig olyan patrónusok laktak benne, akik nemcsak szóval, de tettel is siettek az egyházi élet mezejére lépni. A 18. század első évtizedeiben találkozunk legelőször a jótevők neveivel: a Simonok, a Belényesiek, a Jármiak. A 19. században itt van Pataki Károly, Sala Elek, Derzsi István, Szentkirályi Józsefné, Muzsnai János, Derzsi Sándor, Járaj József, Belényesi Ferenc, Pataki József, Pataki Elek, Szentpáli Gergely és mások, akik tetemes összeggel járultak hozzá a templom, torony, iskola, papiház, mesterház építéséhez. A jótevők és buzgó patrónusok mellett az egyházközségnek tetemes földbirtokai voltak, melyek megfelelő jövedelmet biztosítottak annyira, hogy javai sokaságánál fogva a környék legelőkelőbb eklézsiája kellett, hogy legyen.
A jótevők után meg kell említeni azoknak a lelkészeknek a nevét, kik pásztorolták az egyházat, kik fellépésükkel, magatartásukkal odahatottak, hogy létrejöjjenek azok az alapítványok, amelyek megvetették az alapját a ma kiteljesedő egyházi életnek is. Csupán a 19. század elejéről maradtak fenn följegyzések:
1. Pálfi János 1792 – 1803 (itt halt meg)
2. Sárdi József 1804 – 1825
3. Egyed János 1825 – 1853 (itt halt meg)
4. Lőfi Áron 1853 – 1860
5. Kovács Dénes 1860 – 1876
6. id. Sándor Gergely 1876 – 1887
7. Hadházi József 1888 – 1912
8. ifj. Sándor Gergely 1912 – 1949
9. Lörinczy Gergely 1946 – 1976 (Haranglábon van eltemetve)
10. Bálint Benczédi Ferenc 1977 – 1994
Az egyházközség élete a 20. század második felében
Az 1944-ben bekövetkezett szocialista társadalmi átalakulás gyökeresen megváltoztatta a falu és egyházközség életét. A kezdeti nehézségeket valahogy legyőzték és megértették az egyházközség hívei, hogy most eljött az az idő, hogy közösen és önkéntes adományaikkal fenntartsák templomukat, egyházukat. Ennek az időszaknak nemes lelkű lelkésze volt Lörinczy Gergely, kinek emléke idősebb híveink emlékében elevenen él. Az egyházközség életének alapját az ő munkája vetette meg.
1949-ben az egyházközségtől több mint 33 Ha földterületet, szinte 4 Ha erdőt vettek el. Az egyházközség anyagi forrását elveszítette. A hívek áldozatkézségéből, nehézségek árán 1953-ban bevezették a földgázt, majd az önkéntes adományokból 1956-ban megjavították a templomot, a lelkészi lakást felújították, tanácstermet és gabonást építettek. 1974-ben a tornyot lebádogozták és villámhárítóval fölszerelték. Lelkes gondnokok siettek segítségére, mint Kiss Ferenc és Ilyés Miklós. Buzgó lelkű keblitanácsosok állottak mellette mint Bodi Imre, Bodi Sándor P, id. M Kiss István és mások.
1977-ben újabb lendületet vesz az egyházközség élete. A templomot kijavították, a lelkészi lakáson részleges javításokat végeztek. Megfiatalodott az egyházközség keblitanácsa is, az új gondnok Kiss István vezetésével és az új lelkész érkezésével felmérték az egyházközség akkori helyzetét és úgy döntöttek, hogy alapos javításnak veszik alá a lelkészi és átrendezik a lelkészi telket.
1977-1985 a fejlődés évei voltak. Járdákat készítettek a lelkészi udvaron a kaputól a templomig, a temetkezési szertartások rendezettebb lefolyása érdekében gyászterítőket készítettek a hívek adományából, a lelkészi lakáson nagyméretű átalakítások történtek, a konyhát modernizálták, a tanácstermet rendbe tették. A lelkészi telek, valamint a templom bejáratához új kerítést és vaskaput készítettek. Megjegyezendő, hogy a munkálatok legnagyobb részét a gyülekezet közmunkával végezte el. Ez esztendőkben többször volt kirándulás szervezve: székelyföldre, Dévára, Kolozsvárra.
1985 után is tovább folytak a munkálatok. A lelkészi lakást kívül is felújították, a vizet bevezették, a fürdőszobát elkészítették.
Az egyházközség klenódium készlete 1982-ben egy szép keresztelő pohárral, 1985-ben a keresztelő pohárra járó tányérral gyarapodott a Désfalván lakó körorvos dr. Szentmártoni Kálmán adománya leányai konfirmálása emlékéül.
A templom díszítése tovább folytatódott, varrottas terítőket helyeztek a padokra, faragott Úrasztalát és két faragott csillárt készítettek.
Az 1989-es decemberi események változást hoztak az egyházközség életében. Az elvett földterületekből visszakapott 5 Ha. A templom mellett levő tanácstermet, ha szinte romos állapotban, de visszanyerte, és újraéledt a külföldi testvérkapcsolat. A désfalvi egyházközség az A.E.Á-beli Belmont-i gyülekezettel került testvérkapcsolatba.
1994-ben a gyülekezet lelkésze Bálint B. Ferenc áthelyezést nyert a kolozsvári 1 sz. gyülekezetbe. Ez év október 1-vel érkeztem feleségemmel a désfalvi lelkes gyülekezetbe. A kezdeti ismerkedés után elkezdtük folytatni azt a munkát, melyet elődöm abbahagyott. Felépítettük az új tanácsterműnket és egy garázst a hívek áldozatkézségéből, a Belmont-i testvérgyülekezettől kapott anyagi támogatással, valamint az Illyés alapítványtól kapott adománnyal.
A lelkészi lakásba 2000 júniusában a Belmontból kapott adománnyal központi fűtést szereltünk, valamint a templomi berendezés felújítását megkezdtük. Két bejárati dupla ajtót, valamint a templom nyugati részébe új ülőpadokat készítettünk szintén a belmonti támogatással.
1999-ben a lelkészi lakás külső renoválását, valamint az összes ajtó és ablak lemázolását elvégeztük.
A gyülekezet 1997 februárjában fogadta és vendégül látta a Maros-Küküllő egyházköri gondnok-presbiteri találkozóját, valamint 1999 júniusában a Maros-Küküllői egyházkör második évnegyedi lelkészi értekezletét.
A testvér-felekezeti kapcsolat áldásosnak nevezhető. Belmontból 1994, 1998 és 2000-ben voltak meglátogatni bennünket, és 1997 novemberében lelkészt és feleségét látták vendégül az Egyesült Államokbeli Belmontban.
Az egyházközség klenódiumait 1997-ben id. Antal Áron feljavítatta.
Lelkészi lakás
Az egyházközségnek mindig volt lelkészi lakása. A jelenlegit 1883-ban építették. Azóta többször volt javítva, renoválva, felújítva. Minden lelkész azon fáradozott, hogy a templom után a lelkészi lakás is gondozott, rendezett, ápolt és a mindenkori körülményeknek megfelelő és modern legyen.
A lelkészi lakás közelében volt egy nagy csűr istállóval az egyházközség gazdaságát és anyagi jólétét hirdetve, sajnos az 1949-es események után a szegénység rányomta bélyegét az egyházközség, valamint a lelkészi család életére, a csűr évről-évre rongálódott, a kommunista rendszerben csak gondot okozva a javítása jobbnak látták annak lebontását, megsemmisítését.
Iskola és tanítóház
Az egyházközség a torony befejezésével egyidőben 1856-ban egy két tanteremből álló iskolát, valamint tanítói lakást épít a jelenlegi iskola helyére. A két tanterem mellé egy harmadikkal bővítik az iskolát az 1940-es évek elején, amit majd az államosítás idején az egyházközségtől elvesznek a 60-as évek végefele az állam a tanítói lakást lebontja és helyére az iskolát bővíti ki. A ma élő öregebb emberek mesélik az iskola építése alkalmával, az alap kiásásakor több emberi csont került a felszínre, bizonyítva azt, hogy valamikor a templom körüli cinterem temetkezési helyül szolgált.
A harangozó háza
2400 négyzetméteres benvaló a cinteremmel szemben levő telek, melyet az egyházközség adományként kapott a 19. sz. közepén. Itt volt a mindenkori harangozó háza a 19. század második illetve a 2ö. század első felében. Az egyházközség a harangozó ház egyik szobáját vallásoktatásra használta tanácsterem hiánya miatt. A harangozó házat a kommunista rendszerben bontotta le az egyház, a benvaló mindig az egyházközség tulajdonát képezte és képezi ma is.
Tanácsterem
A templom közvetlen szomszédságában a cinteremben egy impozáns és új tanácsterem található.
Ennek helyén egy régi tanácsterem létezett, melyet az egyházközség a lelkészi lakással egyidőben épített 1883-ban. Ez épületet az öregek a "Kicsi Kultúrház" néven emlegetik. A régi tanácsterem az államosítás éveiben kultúrházként szerepelt. A felújítására, karbantartására az állam semmit nem fordított, így az 1980-as évekre nagyon megrongálódott. A épületet az állam használta, de az egyházközség abban a szerencsés helyzetben volt, hogy ez épület soha sem került az államosított házak névjegyzékére, így az 1989-es események után minden írat azt bizonyította, hogy ez épület az egyházközség tulajdona. 1990-ben az egyház a cinteremmel együtt bekerítette és a régi épület alaprajzának megfelelően 1994-1998 között felépíti az új tanácstermet.
Adósnak érzem magam még a következő záradékkal: Désfalvának van egy szórványa: Abosfalva 3 lélekkel. A 18. század elején már voltak unitáriusok Abosfalván. Bizonyíték egy aranyozott ezüstpohár 1715 - évszám van belevésve, e pohár a désfalvi unitárius egyházközség tulajdona, betegeknek visszük ma benne az úrvacsorai bort. Egy ólomtányér 1716-os felirattal szintén az egyházközségünk tulajdonában van. 1816-ban volt még egy kis harangjuk is mely "csengettyű" formájú volt és Kis Ferenc unitárius ember telkén volt felállítva. E harang az első világháborúban elveszett. A szórványban élők ma a désfalvi egyházközség templomában vesznek részt az istentiszteleteken.
A Désfalv-i egyházközség keblitanácsa:
gondnok:
Kiss István P. 26 éve
keblitanácsosok:
id. Antal Áron
Molnár István H.
Bodi Sándor P.
Bodi Sándor K.
Molnár Sándor C.
id. Molnár Miklós C.
Székely György
Bodi István K.
ifj. Bodi András K.
M Kiss János
Molnár István D.
Molnár Miklós J.
ifj. Antal Áron
Bodi Ferenc
Bodi János B.
Molnár János C.
Bodi Jenő
Kiss László
ifj. Molnár Miklós C.
ifj. Ilyés István
A monográfia megírásához fölhasznált anyag:
-
déésfalvi unitária eklézsia történeti leírása
Déésfalván 1879 március hó. Sándor Gergely unitária pap
-
désfalvi unitárius templom története
Désfalva, 1967 január 31-én Lőrinczi Gergely lelkész
-
Lelkészi jelentés az 1985 április 23-án tartott Püspöki Vizsgálószék alkalmával
Désfalva, Bálint B. Ferenc
-
Désfalva település eredetének leírása
1997 január 14, Szakács György
Désfalva, 2001, január 22
